Nagyapa

Nagyapa meghalt. Ennek már több mint 3 éve. A nagymamám nagyon maga alatt volt az első évben, aztán fokozatosan nyugodott le. Mindenki kezdte magát összeszedni a családban, csak egy bökkenő volt: A fia és a családja nem akart vele szóba állni. Amikor nagyapa meghalt, akkor a fiúcska valamit nagyon félreértett, így édesanyját okolta az apja haláláért. A zárójelentésen az állt, hogy a nagyapa kiszáradt, persze ez csak a végén történt meg, azt nem említették meg, hogy a nagyapának az alkoholtól és a dohányzástól májzsugorodása lett és megállt a szíve dialízis közben.

A nagymama már számtalanszor próbálkozott, mindig írt SMS-t vagy képeslapot a családnak születésnapra, névnapra, ballagásra, házassági évfordulóra. Néha válaszoltak neki, néha nem. Ahogy telt az idő, a nagymama mindig egyre csak azt hajtogatta, hogy nem érdekli őt a fia és az unokái, csináljanak, amit akarnak, de a lánya és én, a másik unokája, mindig tudtuk, hogy igenis érdekli és nagyon bántja a dolog, különben nem beszélne róla ennyit.

Egyik nap, amikor sétáltam vele, összetalálkoztunk a fiával:

-       Hello! – köszönt, majd továbbment. Hát… legalább köszönt. De vajon akkor is köszönt volna, ha nem vagyok a mama mellett?

A következő esetet az egyik barátom mesélte el, aki együtt karácsonyozott a családdal:

Karácsony napján, december 25-én áthívták magukhoz, hogy ünnepeljen velük. Szegénynek az egyetlen kutyáján kívül nincs senkije és mivel nagyon szerették, így természetesnek tartották, hogy velük legyen. Éppen a ház felé tartott, már majdnem odaért a kapuhoz, amikor megpillantott egy nénit. Amint közelebb ért hozzá, azonnal felismerte. A család kiutált nagyija volt. Teljesen el volt sápadva, csorgott róla a veríték, szapora volt a légzése.

-       Elza néni, jól érzi magát? – kérdezte a barát.

-       Köszönöm, fiam, megvagyok. Csak kicsit elfáradtam.

Ekkor jött ki a kapun a ház úrnője:

-       Szia, Ede! Örülök, hogy ideértél, fáradj beljebb!

-       Lujza, Elza néni nem érzi jól magát, mi lenne, ha bejönne ő is?

-       Hát… - nyújtotta el a szót. – Legyen.

Olyan sok idő után, végre újra láthatta az unokáit. Már nagyon szépen felcseperedtek, a legidősebb unokája már majdnem 18 éves volt. Ahogy körbenézett a társaságon, könnybe lábadt a szeme. Ott ült az asztalnál a fia, a három gyönyörű fiú unokája és a menye szülei.

-       Mit állsz ott? – mordult rá a menye édesanyja.

-       Mami, üljél le! – mondta Lujza.

Így Elza mami leült. Pár perccel később Lujza hozott neki is egy terítéket. Kezdődhetett a karácsonyi ebéd. Mindenki mert magának köretet, majd a húsokra került a sor. Nagyi éppen az egyik rántott húsért nyúlt a villájával, amikor a másik mama elvette előle, kettévágta és rádobta a mamám tányérjára.

-       Nesze! Neked ennyi is elég!

Ezzel nagyon megbántotta szegény mamát. A társaság újra lecsendesedett. Egy kívülálló egy szép, békés, szeretetteljes, karácsonyi ebédet látott volna, ami persze nem igaz. És mama nagyon is érezte, hogy nincs itt a helye. Egyszer csak újra megszólalt Lujza édesanyja:

-       Miért nem dolgozol? Még fiatal vagy! Persze, lustulni könnyebb! – morgott.

Ez újabb tőrt szúrt nagymama amúgy is vérző szívébe. Elhatározta, hogy amint elvégzett, odaadja az ajándékot a családnak és haza megy. Miután végeztek a desszerttel is, belenyúlt a táskájába az ajándékokért, ám hirtelen megállt a keze, a másik kezével a szívéhez kapott és lefordult a székről. Szívrohamot kapott.

-       Anya! – kiabálta a fia. Ha ezt nem a barátom mondja, nem is hiszem el. A nagybátyám soha nem szokta a mamám Anyának hívni, mindig csak a leánykori nevén beszélt róla. Ám most valami megváltozott. Az édesanyja a padlón hevert, elgyengülve. – Hívja valaki a mentőt! – ordította kétségbeesetten.

-       Ne, fiam, várj! Engem már nem lehet megmenteni, meg fogok halni. A táskámban megtaláljátok a karácsonyi ajándékokat. Szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon szeretlek titeket és mindig is szerettelek.

-       Anya, annyira sajnálom az egészet.

-       Semmi baj fiam, mindenki hibázik, de tudni kell megbocsájtani – mondta, majd lehunyta a szemét.

-       Anya!

-       Boldog Karácsonyt! – mondta, majd nem mozdult többé.

Szóval így halt meg a nagymama, nagyapa után nem sokkal. A barátom szerint azért jött el a családhoz, hogy átadhassa nekik az ajándékot, reménykedett benne, hogy legalább karácsony napján beengedik. Persze erre talán még ő sem számított. Vagy mégis? Mindenesetre most már nincsen nagymamám. Itt állok a temetőben és sírok a koporsó előtt a fiával és a lányával, anyával. Talán nagymama boldogan halt meg, hiszen megbocsájtott neki a fia. Mindenesetre, nagymama most már egy jobb helyen van. A Mennyországban, Jézus mellett.

VÉGE