Nyaralás, alias a Kórház nyújtotta szolgáltatás

A türelem szót biztosan a kórház szó szinonimájaként találták fel. Ha kórházba mész, még ha csak a sürgősségire is, órákat kell várnod egy egyszerű vizsgálatra, vagy éppen egy röntgenre. Ajánlatos ilyenkor túlélőcsomagot magaddal hozni. Gondolok itt ételre, italra, kiságyra, takaróra. Bár az első kettőt itt helyben is megveheted az automatából, a másik kettőt meg ajánlatos otthonról hozni, mert ugyan nem vagyok jártas a dologban, de szerintem még egy vaságy is elég drága tud lenni. Na már most ha ez mind megvan, akkor már csak türelemre van szükséged, alkalomadtán egy jó erős kávéra. Ja és még valami: telefon, töltő és headseat, esetleg egy jó hosszú könyv az olvasás kedvelőinek. Ha ez mind megvan, akkor készen állsz a "nagy" útra, indulhatsz a kórházba.
Aki szeret órákat várakozni, vagy egyszerűen csak a türelmet akarja gyakorolni, annak feltétlenül ajánlom ezt a felemelő "nyaralást"!

Apró különbség

18 éves létére kicsinek érezte magát. Az iskolában mindenkitől lenéző pillantásokat kapott, még néhány tanárától is. Egyedül akkor érezte jól magát, amikor távol volt tőlük, egy másik megyében, másik emberekkel. Vagy a szomszédban, vagy pedig a szomszéd szomszédjában. Kicsi termete miatt mindig ezt hajtogatta mindenkinek: "Felnézek rád." Volt egy fekete haju lány, aki mindig azt mondta neki: "De én nem nézlek le." Lehet, hogy ez csak egy apróság, de gyógyítani lehet vele. Egy mondattal lehet rombolni, vagy gyógyítani. Ez utóbbit egy egyetemi professzor mondta nekem. És milyen igaza volt..
Bárcsak minden ember észrevenné ezt és jobban megválogatná a szavait! Illetve, mondatait...

Vége...

Sötétség borult az égre, amikor elmentél. Leszakadt az ég, ömlött az eső, dörgött, villámlott. A szél erősen fújt, kicsavarta a fák gyökerét, megbontotta a házak tetejét, lefújta az emberek fejéről kalapjukat, a kezükből pedig kicsavarta esernyőiket. És ennek már több mint 4 éve és én még mindig gyászolok… Hullik a könnyem, melyből az eső fakad, háborog a lelkem, mely a szelet táplálja. Persze néha azért kisüt a nap, amikor jobb a kedvem, de ez soha sem eredményez szivárványt.

-       Szomorú Fűz, miért szomorkodsz még mindig? – kérdezte a Tölgy.

-       Hiányzik a kedvesem…

-       De ezt akkor sem teheted az emberekkel..

-       Nem én tehetek róla, hogy az időjárás hozzám idomul... Én különben is szeretem az esőt…

-       Tudom, tudom, de az emberek. Gondolj rájuk is…

-       Csak rájuk gondolok…

-       Akkor kérlek, enyhítsd a szelet és állíts el az esőt! – kérlelte.

A szél fújása enyhült, az eső elállt, a nap sugarai kandikáltak ki a fekete felhők mögül, de áttörni nem tudták. De legalább az emberek nem szenvedtek. Csak Szomorú Fűz, aki elvesztette kedvesét…

Nehéz választás...

Meghaltunk. Ez már a Mennyország kapuja itt előttünk, arra várunk, hogy bebocsássanak bennünket. Már csak hárman vagyunk: Rachel, Timothy és Én.

- Gyermekeim! - szólt ki egy hang. Isten az. - Angelica! - szólított meg engem. - Ketten léphettek be a Mennyország kapuján, egyikőtöknek távoznia kell. Neked kell eldöntened, hogy Rachelt, vagy Timothy-t hozod magaddal!
- Tessék? És egyáltalán miért én?
- Ez a sorsod! Te vagy a mérleg.

Én vagyok a mérleg, mérlegelnem kell.

Rachellel már hetedikes korom óta barátnők voltunk, teljes mértékben megbíztunk egymásban, minden titkunkat elmondtuk egymásnak. Ő volt a legjobb barátnőm földi életemben, amíg meg nem haltunk ebben a busz balesetben.

Timothy-t 16 éves koromban ismertem meg. Majdnem két évvel később összejöttünk és együtt voltunk egy rövid ideig, majd miután szakítottunk, barátok maradtunk. Ez a baleset vetett véget mindennek.

Bárcsak ne ültünk volna fel erre a buszra!

Annyira vártuk ezt a napot! Végre újra együtt lehettünk volna hárman, erre ez történik...

Most mit csináljak? A plébános úr mindig azt mondta a templomban, hogy a rokonokat kell előnyben részesítenem. Egyikük sem volt a rokonon, csak rendkívül közel álltak hozzám, mintha a testvéreim lennének. Ők viszont rokonok voltak. Unokatestvérek. Várjunk csak? Mi lenne, ha...?

- Uram!
- Döntöttél már gyermekem?
- Muszáj nekem az egyiknek lennem? Hiszen azt nem mondtad, hogy nekem kell lennem, csak azt, hogy nekem kell választanom. Rachel és Tim sokkal jobban megérdemli a Mennyországot, mint én!
- Ez a végleges döntésed? - kérdezte.
- Igen - bólogattam erősen. - Elbúcsúzhatok tőlük?
- Egy percet adhatok.
- Nem muszáj ezt tenned! - mondta Tim. - Válaszd Rachelt!
- Vagy Timet! - mondta Rachel.
- Srácok! Nem ismerek még két olyan embert, aki jobban megérdemelné nálatok a Mennyországot. Ég veletek! - mondtam nekik a könnyeimmel küszködve.
- Ég veled! Szeretünk! - mondták egyszerre, majd minden elsötétült körülöttem.

....

- Kisasszony! - szólongatott egy hang, egyre hangosabban. Lassan kinyitottam a szemem. - Magához tért! Bevisszük! - Csak ennyihez volt erőm, aztán újra le kellett hunynom a szemem.

Egy kórházban ébredtem fel. Fehér ágyak, fehér függönyök, fehér falak.
- Doktor úr! Felébredt! - szólalt meg egy nővér. A doktor odajött hozzám, majd alaposan megvizsgált.
- Doktor.. doktor úr! A barátaim.. ők jól vannak?
- Sajnálom kisasszony! Csak maga élte túl a balesetet. Fogadja őszinte részvétemet!

Akkor igaz... valóban a Mennyben voltam. Isten visszaadta az életemet, cserébe a tettemért. Viszont elveszítettem a két legjobb barátomat és ezt az űrt már soha, senki nem fogja tudni pótolni a szívemben.

A temetés egyszerűen borzalmas volt. Két koporsó, egymás mellett. Az igazán jó unokatestvéreknek közös temetés jár.

Ennyit még soha életemben nem sírtam. Felnéztem az égre könnyes szemmel, majd ezt suttogtam:
- Ég veletek..!

VÉGE

Soha többé...

És végre eljött a nap. Újra láthatom Timothyt. Noha csak barátok vagyunk, mégis örülök, hogy újra fogom látni őt. Valahogy a vele való találkozás sokkal különlegesebb, mintha a barátnőmmel találkoznék. Bár lehet, hogy ez csak azért van, mert régen egy párt alkottunk.

-       Tim! – öleltem át. – El sem hiszed, mennyire örülök neked.

-       El tudom képzelni – mosolygott rám.

Megöleltem a barátnőmet is, Rachelt, majd elindultunk a vonatra. 1 órás út után értük el a célunkat, ahol az egész hétvégét együtt töltjük majd. Előadásokat hallgatunk, és csoportos beszélgetéseket tartunk.

Miután odaértünk és elintéztük a dolgainkat, kezdődhetett a közös program. Éppen az előadásokat hallgattuk, amikor hirtelen…

-       Hukk! – szakadt ki belőlem. Majd 10 másodperccel később megint. – Hukk! – Rachel és Timothy felém fordultak. Anyám! Csak ezt ne! Csuklok! És ha én egyszer belekezdek… - Hukk!

-        Fogd be az orrod és tartsd vissza a levegőt! – suttogta felém Rachel. – Az majd segít!

-       Oké – suttogtam vissza Tim orra előtt, ugyanis Ő ült közöttünk. Mélyen beszívtam a levegőt, ettől úgy néztem ki, mint egy pocok, majd befogtam az orromat, miközben a számat is csukva tartottam. Tim nyilván észrevettem, mert láttam rajta, hogy erősen küzd azzal, hogy visszatartsa a nevetését. Lehajtotta a fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, miközben már vörösödött a feje.

20 másodpercig bírtam, azután muszáj volt levegőt vennem. Csakhogy…

-       Hukk! – próbáltam halk lenni, de mivel pont akkor vettem levegőt, így nyitva volt a szám és hát.. elég hangosra sikerült. Erre mindenki felém fordult, Tim feje még mindig le volt hajtva, Rachel pedig nekiállt mosolyogni, ami szépen, lassan, vigyorgásba csapott át.

-       Hukk! – és kész. Mindenki szakadt a röhögéstől. Még én is, noha égett a fejem. Olyan vörös lehettem, mint a rákok.

-       Igyál egy kis vizet! – mondta Tim vörös fejjel. – Kikísérlek.

-       Kitalálok – makogtam magam elé, de Ő karon ragadott és kivezetett a teremből.

-       Attól tartok, ez nem lesz elég – néztem a kezemben lévő pohárra.

-       Van még víz.

-       Tudod Tim, én ritkán szoktam csuklani, de ha egyszer belekezdek…

-       Akkor jobb lesz, ha mást találok ki – mosolygott rám. – Tedd le azt a poharat!

-       Mire készülsz? – raktam le a poharat az asztalra.

-       Majd meglátod. Fordulj meg!

Engedelmeskedtem neki. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat, de bíztam benne. Biztos valami speckó módszert vet majd be. Na, ja, persze! Pár pillanattal később már szakadtam a nevetéstől, ugyanis Timothy nekiállt csiklandozni.

-       Hagyd abba! – alig bírtam ezt kinyögni, annyira nevettem.

-       Na, csuklasz még? – kérdezte nevetve.

-       Nem, már nem. De hidd el, nem most történt az utolsó csuklásom a mai napon!

És igazam lett. Kiscsoportos beszélgetéskor ismét rám tört ez a nyavalya. Timothy persze azonnal közbe lépett. Persze most egy hagyományos csukláselhárítással próbálkozott.

Ezen kívül még 3 alkalommal csuklottam, de az utolsó alkalom emlékezetes marad számomra, körülbelül örökre.

Éppen elköszöntünk egymástól, mert készültünk indulni a szállásadóinkhoz, amikor ismét rám tört a csuklás. Mindenki röhögve ölelt át. Timothy-t szándékosan a végére hagytam, hátha  kicsit többet lehetek vele. Nos, igen…

-       Hukk! – Na, tessék!

-       Ez tényleg hihetetlen! – nevetett. – Na, de ezen is segítek – fogta meg a kezem, majd elvitt a folyosó azon részére, ahol csak ketten voltunk.

-       Hukk!

-       Ez lesz az új neved – mosolygott édesen.

-       Na, kösz! Ez volt minden álmom... – fordítottam el a fejem.

-       Hé! – fogta meg az államat, majd maga felé fordított, felfelé, hogy egyenesen a szemébe nézhessek.

-       Hukk!  - néztem mélyen a szemébe. Tim közelebb hajolt hozzám, majd megcsókolt. Még levegőt venni is elfelejtettem egy pillanatra. De a csuklásom legalább is elmúlt.

Miután elengedett, meg se bírtam mukkanni, csak enyhén elpirulva néztem rá, szemérmesen.

-       Tim… - dadogtam...

-       Tudom… - ölelt magához. – Tudom… és sajnálom…

-       Én is… nagyon…

VÉGE

Miért?

A szobámban ülök, éppen a laptopomon pötyögök és nézem az egyik kedvenc sorozatomat. Egy pillanatra felpillantok, majd elmosolyodom. A fotelből egy fiú néz rám és mosolyog. Ránézésre olyan 15-16 év körüli lehet, de igazából már a 20 felé közelít. Kevesebb, mint 4 hónap és be is tölti. Ő csak mosolyog, csillog a fogsora, egy pillanatra nem hagyná abba. Pedig lenne oka nem mosolyogni. Éppen iskolaváltás előtt áll, nemrég tudta meg, hogy felvették az egyetemre. Új hely, új emberek. De Ő látszólag nem görcsöl, csak mosolyog. Aztán még itt van az a tény is, hogy távol lesz az unokatesójától, akit annyira szeret és még valakitől, aki Őt nagyon szereti. És talán a fiú is szokott néha gondolni rá. Legalábbis a lány remélte. Mindezek ellenére a fiú még mindig mosolyog, édes mosolya melengeti a lány szívét. De aztán elszomorodik. Ismerve a fiút, Ő is ezt tenné, de mégsem teszi. Csak vigyorog. Még mindig. Persze a lány megérti, miért is ne értené meg. Hiszen a fiú, csak egy fénykép…  

Főnök

Reggel fél 7 van. Épphogy kinyitom a szemem, majd felkelek az ágyból. Komótosan felöltözöm, megreggelizem, majd felkapom a táskámat és elindulok a buszra. Még két hetem van hátra a nyelvkurzusból. Csak legyen már vége! Szinte egész héten hulla fáradt vagyok a korai felkelések miatt. Kilépek az ajtón. A főnök már vár, erősen figyel, majd utánam jön. Elköszönök tőle, majd tényleg elindulok, mert el fogok késni.

Amikor hazaérek, ő még mindig itt van, szívélyesen fogad engem, néha alig akar beengedni az ajtón. Egésznap csak mászkált, felmérte a terepet, figyelte a területet. Most pedig szeretné, ha kicsit vele maradnék. Csak szegényt sajnos általában lekoptatom. Pedig többet kellene vele foglalkoznom. 3 éve hűségesen velem van, sosem hagy cserben. Bár néha azért elmegy futni, csakhogy engedély nélkül, ilyenkor alig lehet visszaimádkozni az udvarba. De mindig visszatér.

Este néha ki szoktam menni hozzá. Ilyenkor általában már a fekhelyén pihen. Kicsit beszélgetek vele, aztán visszamegyek a lakásba. Egyedül marad a sötétben. Szegény! Nem lennék a helyében. Nem elég, hogy egésznap egyedül van, még egyedül is itt kell aludnia a sötét éjszakában. De legalább van tető a feje felett.

És így megy ez nála minden nap. Az emberek mindig mást csinálnak körülötte, ő viszont mindig megfigyel, véd minket a veszélyes macskáktól és rovaroktól. Ha kell a lódarazsat is kettéroppantja és egészben lenyeli. Imádja, ha simogatják a fejét, folyton az emberekhez dörgölődzik. Ha hazaérnek a gazdik, mindig lelkesen fogadja őket. Olykor túlságosan is. Persze egy kis ”nyuszi látta” étellel le lehet nyugtatni. Csak le ne locsoljuk, mert azt nagyon nem szereti! Nem értem, hogy az esőt hogyan bírja ki. Vagy éppen az ivást. Végül is, akkor is vizesedik, csak belülről.

Szóval így tengeti napjait a Főnök. Persze néha azért van időnk játékra és oktatásra is. Csak sajnos igen kevés…