Nehéz választás...

Meghaltunk. Ez már a Mennyország kapuja itt előttünk, arra várunk, hogy bebocsássanak bennünket. Már csak hárman vagyunk: Rachel, Timothy és Én.

- Gyermekeim! - szólt ki egy hang. Isten az. - Angelica! - szólított meg engem. - Ketten léphettek be a Mennyország kapuján, egyikőtöknek távoznia kell. Neked kell eldöntened, hogy Rachelt, vagy Timothy-t hozod magaddal!
- Tessék? És egyáltalán miért én?
- Ez a sorsod! Te vagy a mérleg.

Én vagyok a mérleg, mérlegelnem kell.

Rachellel már hetedikes korom óta barátnők voltunk, teljes mértékben megbíztunk egymásban, minden titkunkat elmondtuk egymásnak. Ő volt a legjobb barátnőm földi életemben, amíg meg nem haltunk ebben a busz balesetben.

Timothy-t 16 éves koromban ismertem meg. Majdnem két évvel később összejöttünk és együtt voltunk egy rövid ideig, majd miután szakítottunk, barátok maradtunk. Ez a baleset vetett véget mindennek.

Bárcsak ne ültünk volna fel erre a buszra!

Annyira vártuk ezt a napot! Végre újra együtt lehettünk volna hárman, erre ez történik...

Most mit csináljak? A plébános úr mindig azt mondta a templomban, hogy a rokonokat kell előnyben részesítenem. Egyikük sem volt a rokonon, csak rendkívül közel álltak hozzám, mintha a testvéreim lennének. Ők viszont rokonok voltak. Unokatestvérek. Várjunk csak? Mi lenne, ha...?

- Uram!
- Döntöttél már gyermekem?
- Muszáj nekem az egyiknek lennem? Hiszen azt nem mondtad, hogy nekem kell lennem, csak azt, hogy nekem kell választanom. Rachel és Tim sokkal jobban megérdemli a Mennyországot, mint én!
- Ez a végleges döntésed? - kérdezte.
- Igen - bólogattam erősen. - Elbúcsúzhatok tőlük?
- Egy percet adhatok.
- Nem muszáj ezt tenned! - mondta Tim. - Válaszd Rachelt!
- Vagy Timet! - mondta Rachel.
- Srácok! Nem ismerek még két olyan embert, aki jobban megérdemelné nálatok a Mennyországot. Ég veletek! - mondtam nekik a könnyeimmel küszködve.
- Ég veled! Szeretünk! - mondták egyszerre, majd minden elsötétült körülöttem.

....

- Kisasszony! - szólongatott egy hang, egyre hangosabban. Lassan kinyitottam a szemem. - Magához tért! Bevisszük! - Csak ennyihez volt erőm, aztán újra le kellett hunynom a szemem.

Egy kórházban ébredtem fel. Fehér ágyak, fehér függönyök, fehér falak.
- Doktor úr! Felébredt! - szólalt meg egy nővér. A doktor odajött hozzám, majd alaposan megvizsgált.
- Doktor.. doktor úr! A barátaim.. ők jól vannak?
- Sajnálom kisasszony! Csak maga élte túl a balesetet. Fogadja őszinte részvétemet!

Akkor igaz... valóban a Mennyben voltam. Isten visszaadta az életemet, cserébe a tettemért. Viszont elveszítettem a két legjobb barátomat és ezt az űrt már soha, senki nem fogja tudni pótolni a szívemben.

A temetés egyszerűen borzalmas volt. Két koporsó, egymás mellett. Az igazán jó unokatestvéreknek közös temetés jár.

Ennyit még soha életemben nem sírtam. Felnéztem az égre könnyes szemmel, majd ezt suttogtam:
- Ég veletek..!

VÉGE