És végre eljött a nap.
Újra láthatom Timothyt. Noha csak barátok vagyunk, mégis örülök, hogy újra fogom
látni őt. Valahogy a vele való találkozás sokkal különlegesebb, mintha a
barátnőmmel találkoznék. Bár lehet, hogy ez csak azért van, mert régen egy párt
alkottunk.
-
Tim! –
öleltem át. – El sem hiszed, mennyire örülök neked.
-
El tudom
képzelni – mosolygott rám.
Megöleltem a barátnőmet
is, Rachelt, majd elindultunk a vonatra. 1 órás út után értük el a célunkat,
ahol az egész hétvégét együtt töltjük majd. Előadásokat hallgatunk, és
csoportos beszélgetéseket tartunk.
Miután odaértünk és
elintéztük a dolgainkat, kezdődhetett a közös program. Éppen az előadásokat
hallgattuk, amikor hirtelen…
-
Hukk! –
szakadt ki belőlem. Majd 10 másodperccel később megint. – Hukk! – Rachel és
Timothy felém fordultak. Anyám! Csak ezt ne! Csuklok! És ha én egyszer
belekezdek… - Hukk!
-
Fogd be az orrod és tartsd vissza a levegőt! –
suttogta felém Rachel. – Az majd segít!
-
Oké –
suttogtam vissza Tim orra előtt, ugyanis Ő ült közöttünk. Mélyen beszívtam a
levegőt, ettől úgy néztem ki, mint egy pocok, majd befogtam az orromat,
miközben a számat is csukva tartottam. Tim nyilván észrevettem, mert láttam
rajta, hogy erősen küzd azzal, hogy visszatartsa a nevetését. Lehajtotta a
fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, miközben már vörösödött a feje.
20 másodpercig bírtam,
azután muszáj volt levegőt vennem. Csakhogy…
-
Hukk! –
próbáltam halk lenni, de mivel pont akkor vettem levegőt, így nyitva volt a
szám és hát.. elég hangosra sikerült. Erre mindenki felém fordult, Tim feje még
mindig le volt hajtva, Rachel pedig nekiállt mosolyogni, ami szépen, lassan, vigyorgásba csapott át.
-
Hukk! – és kész.
Mindenki szakadt a röhögéstől. Még én is, noha égett a fejem. Olyan vörös
lehettem, mint a rákok.
-
Igyál egy
kis vizet! – mondta Tim vörös fejjel. – Kikísérlek.
-
Kitalálok –
makogtam magam elé, de Ő karon ragadott és kivezetett a teremből.
-
Attól
tartok, ez nem lesz elég – néztem a kezemben lévő pohárra.
-
Van még
víz.
-
Tudod Tim,
én ritkán szoktam csuklani, de ha egyszer belekezdek…
-
Akkor jobb
lesz, ha mást találok ki – mosolygott rám. – Tedd le azt a poharat!
-
Mire
készülsz? – raktam le a poharat az asztalra.
-
Majd
meglátod. Fordulj meg!
Engedelmeskedtem neki.
Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat, de bíztam benne. Biztos valami speckó
módszert vet majd be. Na, ja, persze! Pár pillanattal később már szakadtam a
nevetéstől, ugyanis Timothy nekiállt csiklandozni.
-
Hagyd abba!
– alig bírtam ezt kinyögni, annyira nevettem.
-
Na,
csuklasz még? – kérdezte nevetve.
-
Nem, már
nem. De hidd el, nem most történt az utolsó csuklásom a mai napon!
És igazam lett.
Kiscsoportos beszélgetéskor ismét rám tört ez a nyavalya. Timothy persze
azonnal közbe lépett. Persze most egy hagyományos csukláselhárítással
próbálkozott.
Ezen kívül még 3
alkalommal csuklottam, de az utolsó alkalom emlékezetes marad számomra,
körülbelül örökre.
Éppen elköszöntünk
egymástól, mert készültünk indulni a szállásadóinkhoz, amikor ismét rám tört a
csuklás. Mindenki röhögve ölelt át. Timothy-t szándékosan a végére hagytam,
hátha kicsit többet lehetek vele. Nos,
igen…
-
Hukk! – Na,
tessék!
-
Ez tényleg
hihetetlen! – nevetett. – Na, de ezen is segítek – fogta meg a kezem, majd
elvitt a folyosó azon részére, ahol csak ketten voltunk.
-
Hukk!
-
Ez lesz az
új neved – mosolygott édesen.
-
Na, kösz!
Ez volt minden álmom... – fordítottam el a fejem.
-
Hé! – fogta
meg az államat, majd maga felé fordított, felfelé, hogy egyenesen a szemébe
nézhessek.
-
Hukk! - néztem mélyen a szemébe. Tim közelebb hajolt hozzám, majd megcsókolt. Még levegőt venni is elfelejtettem egy pillanatra. De a csuklásom legalább is elmúlt.
Miután elengedett, meg
se bírtam mukkanni, csak enyhén elpirulva néztem rá, szemérmesen.
-
Tim… - dadogtam...
-
Tudom… -
ölelt magához. – Tudom… és sajnálom…
-
Én is…
nagyon…
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése