Nyaralás, alias a Kórház nyújtotta szolgáltatás

A türelem szót biztosan a kórház szó szinonimájaként találták fel. Ha kórházba mész, még ha csak a sürgősségire is, órákat kell várnod egy egyszerű vizsgálatra, vagy éppen egy röntgenre. Ajánlatos ilyenkor túlélőcsomagot magaddal hozni. Gondolok itt ételre, italra, kiságyra, takaróra. Bár az első kettőt itt helyben is megveheted az automatából, a másik kettőt meg ajánlatos otthonról hozni, mert ugyan nem vagyok jártas a dologban, de szerintem még egy vaságy is elég drága tud lenni. Na már most ha ez mind megvan, akkor már csak türelemre van szükséged, alkalomadtán egy jó erős kávéra. Ja és még valami: telefon, töltő és headseat, esetleg egy jó hosszú könyv az olvasás kedvelőinek. Ha ez mind megvan, akkor készen állsz a "nagy" útra, indulhatsz a kórházba.
Aki szeret órákat várakozni, vagy egyszerűen csak a türelmet akarja gyakorolni, annak feltétlenül ajánlom ezt a felemelő "nyaralást"!

Apró különbség

18 éves létére kicsinek érezte magát. Az iskolában mindenkitől lenéző pillantásokat kapott, még néhány tanárától is. Egyedül akkor érezte jól magát, amikor távol volt tőlük, egy másik megyében, másik emberekkel. Vagy a szomszédban, vagy pedig a szomszéd szomszédjában. Kicsi termete miatt mindig ezt hajtogatta mindenkinek: "Felnézek rád." Volt egy fekete haju lány, aki mindig azt mondta neki: "De én nem nézlek le." Lehet, hogy ez csak egy apróság, de gyógyítani lehet vele. Egy mondattal lehet rombolni, vagy gyógyítani. Ez utóbbit egy egyetemi professzor mondta nekem. És milyen igaza volt..
Bárcsak minden ember észrevenné ezt és jobban megválogatná a szavait! Illetve, mondatait...

Vége...

Sötétség borult az égre, amikor elmentél. Leszakadt az ég, ömlött az eső, dörgött, villámlott. A szél erősen fújt, kicsavarta a fák gyökerét, megbontotta a házak tetejét, lefújta az emberek fejéről kalapjukat, a kezükből pedig kicsavarta esernyőiket. És ennek már több mint 4 éve és én még mindig gyászolok… Hullik a könnyem, melyből az eső fakad, háborog a lelkem, mely a szelet táplálja. Persze néha azért kisüt a nap, amikor jobb a kedvem, de ez soha sem eredményez szivárványt.

-       Szomorú Fűz, miért szomorkodsz még mindig? – kérdezte a Tölgy.

-       Hiányzik a kedvesem…

-       De ezt akkor sem teheted az emberekkel..

-       Nem én tehetek róla, hogy az időjárás hozzám idomul... Én különben is szeretem az esőt…

-       Tudom, tudom, de az emberek. Gondolj rájuk is…

-       Csak rájuk gondolok…

-       Akkor kérlek, enyhítsd a szelet és állíts el az esőt! – kérlelte.

A szél fújása enyhült, az eső elállt, a nap sugarai kandikáltak ki a fekete felhők mögül, de áttörni nem tudták. De legalább az emberek nem szenvedtek. Csak Szomorú Fűz, aki elvesztette kedvesét…

Nehéz választás...

Meghaltunk. Ez már a Mennyország kapuja itt előttünk, arra várunk, hogy bebocsássanak bennünket. Már csak hárman vagyunk: Rachel, Timothy és Én.

- Gyermekeim! - szólt ki egy hang. Isten az. - Angelica! - szólított meg engem. - Ketten léphettek be a Mennyország kapuján, egyikőtöknek távoznia kell. Neked kell eldöntened, hogy Rachelt, vagy Timothy-t hozod magaddal!
- Tessék? És egyáltalán miért én?
- Ez a sorsod! Te vagy a mérleg.

Én vagyok a mérleg, mérlegelnem kell.

Rachellel már hetedikes korom óta barátnők voltunk, teljes mértékben megbíztunk egymásban, minden titkunkat elmondtuk egymásnak. Ő volt a legjobb barátnőm földi életemben, amíg meg nem haltunk ebben a busz balesetben.

Timothy-t 16 éves koromban ismertem meg. Majdnem két évvel később összejöttünk és együtt voltunk egy rövid ideig, majd miután szakítottunk, barátok maradtunk. Ez a baleset vetett véget mindennek.

Bárcsak ne ültünk volna fel erre a buszra!

Annyira vártuk ezt a napot! Végre újra együtt lehettünk volna hárman, erre ez történik...

Most mit csináljak? A plébános úr mindig azt mondta a templomban, hogy a rokonokat kell előnyben részesítenem. Egyikük sem volt a rokonon, csak rendkívül közel álltak hozzám, mintha a testvéreim lennének. Ők viszont rokonok voltak. Unokatestvérek. Várjunk csak? Mi lenne, ha...?

- Uram!
- Döntöttél már gyermekem?
- Muszáj nekem az egyiknek lennem? Hiszen azt nem mondtad, hogy nekem kell lennem, csak azt, hogy nekem kell választanom. Rachel és Tim sokkal jobban megérdemli a Mennyországot, mint én!
- Ez a végleges döntésed? - kérdezte.
- Igen - bólogattam erősen. - Elbúcsúzhatok tőlük?
- Egy percet adhatok.
- Nem muszáj ezt tenned! - mondta Tim. - Válaszd Rachelt!
- Vagy Timet! - mondta Rachel.
- Srácok! Nem ismerek még két olyan embert, aki jobban megérdemelné nálatok a Mennyországot. Ég veletek! - mondtam nekik a könnyeimmel küszködve.
- Ég veled! Szeretünk! - mondták egyszerre, majd minden elsötétült körülöttem.

....

- Kisasszony! - szólongatott egy hang, egyre hangosabban. Lassan kinyitottam a szemem. - Magához tért! Bevisszük! - Csak ennyihez volt erőm, aztán újra le kellett hunynom a szemem.

Egy kórházban ébredtem fel. Fehér ágyak, fehér függönyök, fehér falak.
- Doktor úr! Felébredt! - szólalt meg egy nővér. A doktor odajött hozzám, majd alaposan megvizsgált.
- Doktor.. doktor úr! A barátaim.. ők jól vannak?
- Sajnálom kisasszony! Csak maga élte túl a balesetet. Fogadja őszinte részvétemet!

Akkor igaz... valóban a Mennyben voltam. Isten visszaadta az életemet, cserébe a tettemért. Viszont elveszítettem a két legjobb barátomat és ezt az űrt már soha, senki nem fogja tudni pótolni a szívemben.

A temetés egyszerűen borzalmas volt. Két koporsó, egymás mellett. Az igazán jó unokatestvéreknek közös temetés jár.

Ennyit még soha életemben nem sírtam. Felnéztem az égre könnyes szemmel, majd ezt suttogtam:
- Ég veletek..!

VÉGE

Soha többé...

És végre eljött a nap. Újra láthatom Timothyt. Noha csak barátok vagyunk, mégis örülök, hogy újra fogom látni őt. Valahogy a vele való találkozás sokkal különlegesebb, mintha a barátnőmmel találkoznék. Bár lehet, hogy ez csak azért van, mert régen egy párt alkottunk.

-       Tim! – öleltem át. – El sem hiszed, mennyire örülök neked.

-       El tudom képzelni – mosolygott rám.

Megöleltem a barátnőmet is, Rachelt, majd elindultunk a vonatra. 1 órás út után értük el a célunkat, ahol az egész hétvégét együtt töltjük majd. Előadásokat hallgatunk, és csoportos beszélgetéseket tartunk.

Miután odaértünk és elintéztük a dolgainkat, kezdődhetett a közös program. Éppen az előadásokat hallgattuk, amikor hirtelen…

-       Hukk! – szakadt ki belőlem. Majd 10 másodperccel később megint. – Hukk! – Rachel és Timothy felém fordultak. Anyám! Csak ezt ne! Csuklok! És ha én egyszer belekezdek… - Hukk!

-        Fogd be az orrod és tartsd vissza a levegőt! – suttogta felém Rachel. – Az majd segít!

-       Oké – suttogtam vissza Tim orra előtt, ugyanis Ő ült közöttünk. Mélyen beszívtam a levegőt, ettől úgy néztem ki, mint egy pocok, majd befogtam az orromat, miközben a számat is csukva tartottam. Tim nyilván észrevettem, mert láttam rajta, hogy erősen küzd azzal, hogy visszatartsa a nevetését. Lehajtotta a fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, miközben már vörösödött a feje.

20 másodpercig bírtam, azután muszáj volt levegőt vennem. Csakhogy…

-       Hukk! – próbáltam halk lenni, de mivel pont akkor vettem levegőt, így nyitva volt a szám és hát.. elég hangosra sikerült. Erre mindenki felém fordult, Tim feje még mindig le volt hajtva, Rachel pedig nekiállt mosolyogni, ami szépen, lassan, vigyorgásba csapott át.

-       Hukk! – és kész. Mindenki szakadt a röhögéstől. Még én is, noha égett a fejem. Olyan vörös lehettem, mint a rákok.

-       Igyál egy kis vizet! – mondta Tim vörös fejjel. – Kikísérlek.

-       Kitalálok – makogtam magam elé, de Ő karon ragadott és kivezetett a teremből.

-       Attól tartok, ez nem lesz elég – néztem a kezemben lévő pohárra.

-       Van még víz.

-       Tudod Tim, én ritkán szoktam csuklani, de ha egyszer belekezdek…

-       Akkor jobb lesz, ha mást találok ki – mosolygott rám. – Tedd le azt a poharat!

-       Mire készülsz? – raktam le a poharat az asztalra.

-       Majd meglátod. Fordulj meg!

Engedelmeskedtem neki. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat, de bíztam benne. Biztos valami speckó módszert vet majd be. Na, ja, persze! Pár pillanattal később már szakadtam a nevetéstől, ugyanis Timothy nekiállt csiklandozni.

-       Hagyd abba! – alig bírtam ezt kinyögni, annyira nevettem.

-       Na, csuklasz még? – kérdezte nevetve.

-       Nem, már nem. De hidd el, nem most történt az utolsó csuklásom a mai napon!

És igazam lett. Kiscsoportos beszélgetéskor ismét rám tört ez a nyavalya. Timothy persze azonnal közbe lépett. Persze most egy hagyományos csukláselhárítással próbálkozott.

Ezen kívül még 3 alkalommal csuklottam, de az utolsó alkalom emlékezetes marad számomra, körülbelül örökre.

Éppen elköszöntünk egymástól, mert készültünk indulni a szállásadóinkhoz, amikor ismét rám tört a csuklás. Mindenki röhögve ölelt át. Timothy-t szándékosan a végére hagytam, hátha  kicsit többet lehetek vele. Nos, igen…

-       Hukk! – Na, tessék!

-       Ez tényleg hihetetlen! – nevetett. – Na, de ezen is segítek – fogta meg a kezem, majd elvitt a folyosó azon részére, ahol csak ketten voltunk.

-       Hukk!

-       Ez lesz az új neved – mosolygott édesen.

-       Na, kösz! Ez volt minden álmom... – fordítottam el a fejem.

-       Hé! – fogta meg az államat, majd maga felé fordított, felfelé, hogy egyenesen a szemébe nézhessek.

-       Hukk!  - néztem mélyen a szemébe. Tim közelebb hajolt hozzám, majd megcsókolt. Még levegőt venni is elfelejtettem egy pillanatra. De a csuklásom legalább is elmúlt.

Miután elengedett, meg se bírtam mukkanni, csak enyhén elpirulva néztem rá, szemérmesen.

-       Tim… - dadogtam...

-       Tudom… - ölelt magához. – Tudom… és sajnálom…

-       Én is… nagyon…

VÉGE

Miért?

A szobámban ülök, éppen a laptopomon pötyögök és nézem az egyik kedvenc sorozatomat. Egy pillanatra felpillantok, majd elmosolyodom. A fotelből egy fiú néz rám és mosolyog. Ránézésre olyan 15-16 év körüli lehet, de igazából már a 20 felé közelít. Kevesebb, mint 4 hónap és be is tölti. Ő csak mosolyog, csillog a fogsora, egy pillanatra nem hagyná abba. Pedig lenne oka nem mosolyogni. Éppen iskolaváltás előtt áll, nemrég tudta meg, hogy felvették az egyetemre. Új hely, új emberek. De Ő látszólag nem görcsöl, csak mosolyog. Aztán még itt van az a tény is, hogy távol lesz az unokatesójától, akit annyira szeret és még valakitől, aki Őt nagyon szereti. És talán a fiú is szokott néha gondolni rá. Legalábbis a lány remélte. Mindezek ellenére a fiú még mindig mosolyog, édes mosolya melengeti a lány szívét. De aztán elszomorodik. Ismerve a fiút, Ő is ezt tenné, de mégsem teszi. Csak vigyorog. Még mindig. Persze a lány megérti, miért is ne értené meg. Hiszen a fiú, csak egy fénykép…  

Főnök

Reggel fél 7 van. Épphogy kinyitom a szemem, majd felkelek az ágyból. Komótosan felöltözöm, megreggelizem, majd felkapom a táskámat és elindulok a buszra. Még két hetem van hátra a nyelvkurzusból. Csak legyen már vége! Szinte egész héten hulla fáradt vagyok a korai felkelések miatt. Kilépek az ajtón. A főnök már vár, erősen figyel, majd utánam jön. Elköszönök tőle, majd tényleg elindulok, mert el fogok késni.

Amikor hazaérek, ő még mindig itt van, szívélyesen fogad engem, néha alig akar beengedni az ajtón. Egésznap csak mászkált, felmérte a terepet, figyelte a területet. Most pedig szeretné, ha kicsit vele maradnék. Csak szegényt sajnos általában lekoptatom. Pedig többet kellene vele foglalkoznom. 3 éve hűségesen velem van, sosem hagy cserben. Bár néha azért elmegy futni, csakhogy engedély nélkül, ilyenkor alig lehet visszaimádkozni az udvarba. De mindig visszatér.

Este néha ki szoktam menni hozzá. Ilyenkor általában már a fekhelyén pihen. Kicsit beszélgetek vele, aztán visszamegyek a lakásba. Egyedül marad a sötétben. Szegény! Nem lennék a helyében. Nem elég, hogy egésznap egyedül van, még egyedül is itt kell aludnia a sötét éjszakában. De legalább van tető a feje felett.

És így megy ez nála minden nap. Az emberek mindig mást csinálnak körülötte, ő viszont mindig megfigyel, véd minket a veszélyes macskáktól és rovaroktól. Ha kell a lódarazsat is kettéroppantja és egészben lenyeli. Imádja, ha simogatják a fejét, folyton az emberekhez dörgölődzik. Ha hazaérnek a gazdik, mindig lelkesen fogadja őket. Olykor túlságosan is. Persze egy kis ”nyuszi látta” étellel le lehet nyugtatni. Csak le ne locsoljuk, mert azt nagyon nem szereti! Nem értem, hogy az esőt hogyan bírja ki. Vagy éppen az ivást. Végül is, akkor is vizesedik, csak belülről.

Szóval így tengeti napjait a Főnök. Persze néha azért van időnk játékra és oktatásra is. Csak sajnos igen kevés…

Rachel és Timothy

Reggel fél 7 van. Hétfő.  Egy emeletes ház második emeletén, egy zöldre festett szobában, felébred egy 19 éves, barna hajú, világoszöld szemű, édes fiú. Első ránézésre azt mondanád róla, hogy olyan 15-16 éves, mert nagyon fiatalos, szeplős arca van. Pedig Ő már végzős. Az utolsó évét teljesíti a gimnáziumban, leérettségizik, majd megy egyetemre, utána pedig irány a nagyvilág. Boldogságát jelen pillanatban a családja jelenti számára, illetve a kedvenc unokatestvére, Rachel és a barátai. Köztük egy szőke, kék szemű lány, aki tőle 50 kilométerre lakik egy kis faluban. Az ő kapcsolatuk kicsit speciálisnak mondható, egyébként pedig baráti. A lány nagyon szereti a fiút és reméli, hogy azért a fiú is így érez. 

Na de ne kanyarodjunk el a fiatalúrtól! Tim felébred, egy negyed órát még forgolódik, majd felkel. Komótosan felöltözik, kicsoszog a fürdőszobába, megmossa az arcát, majd beletúr bongyor hajkoronájába. Még ennél is lassabb tempóban átmegy a konyhába, nagy nehezen letuszkolja a torkán a reggelije felét, a többit félretolja, majd visszaslattyog a szobájába. Bedobálja a tanszereit, a könyveit és a füzeteit a táskájába, majd a bal vállára akasztja. Késésben van, így rohanva felkapja a kabátját és a cipőjét, majd elsiet az iskolába. Még szerencse, hogy csak negyed órára lakik tőle.

Ekkor Rachel, a fiú unokatestvére már nagyban ül az iskolapadban és olvas, vagy éppen körmöl valamit. Ő már hajnali negyed 6-kor kénytelen felkelni, hogy elérje a buszait és felérjen ugyanabba az iskolába, ahová az unokatestvére is jár. Alkalomadtán az édesapja viszi fel, aki egy közeli középiskolában tanít. Ő egy évvel fiatalabb, mint Timothy. A legfontosabb ember az életében Timothy, a családja és a szőke lány, akiről már az ismét beszámoltam. Persze az ő kapcsolatuk annyiból könnyebb, hogy lány-lány, így nincs baj ezzel a járunk - szakítunk - nem járunk dologgal.  A két lány már általános iskola 7-8. osztálya óta legjobb barátnők és sajnos amióta külön iskolába kerültek, azóta hetente maximum csak egyszer találkoznak. Ha találkoznak. Mert vannak olyan esetek is, hogy ez nem jön össze. Pedig a szőke lány számára a vörös óriási támogatást jelent. Rachel a korához képest elég érett és idősebbnek néz ki mind a szöszinél, mind az unokatestvérénél. Pedig ő a legfiatalabb hármójuk közül. Még szerencse, hogy ő is itt van. Így legalább megvan a csapatban a józan ész.

Hármukat összeköti pár dolog: Az olvasás, a zene és Isten. Már 2 éve egy közösségbe járnak, évente kétszer. Ebben a közösségben olyan emberek között lehetnek, akik hasonló korúak, mint ők (16-25), ennek ellenére nem elítélőek, szeretettel fordulnak mindenkihez.

Elmesélek egy történetet. A három fiatal, nevezzük őket csak ART csapatnak, (neveik kezdőbetűjéből) elmentek együtt kávézni. A szőke lány egyedül ment fel busszal, míg ők ketten a buszmegállóban várták őt. Vagyis várták volna, de elkéstek... Szerencsére csak 2 percet. Ezek után elindultak a legközelebbi kávézó felé. Persze Timothy hozta a formáját. Előreengedte a lányokat. Upsz.. Ezt ki is felejtettem. Timothy a kihalt úriemberek egyik leszármazottja. Előreenged az ajtóban, segít vinni a csomagokat, még az egészen aprókat is, mindig mindenkivel nagyon kedves, egy-két szerencsés lányra még a kabátját is felsegíti. Hmm.. Hát igen. *-*

De már megint elkanyarodtam. Szóval a három fiatal beült kávézni. A vörös és a szőke lány ugyanazt rendelték, míg a srác egy másik fajta kávét. Csendben kortyolgatták az italukat, amikor Timothyra rájött az öt perc és elkezdett hülyéskedni. Ez nála azt jelenti, hogy elkezd kancsalítani. Mondanom sem kell, mind a két lány elkezdett nevetni. Majdnem félrenyelték a kávéjukat. Aztán a szöszi ivott egy kortyot és miután felnézett, ugyanazt a vicces kancsal szempárt látta maga előtt, nem bírta benntartani a kávét a pofazacskójában és köpött egy hatalmasat, egyenesen a srác arcába.

-       Hoppá! – húzta el a száját. – Tim, ne haragudj! – nézett rá bűnbánóan.

Pár percig mindhárman hallgattak, majd kitört belőlük a röhögés. Timothy megtörölte az arcát egy papír zsebkendővel, majd rámosolygott a lányra:

-       Ugyan már. Arcon még úgysem köpött senki – kacsintott a lányra.

Nem telt bele pár másodperc, a társaság ismét harsogott a nevetéstől. Annyira nevettek, hogy majdnem lefordultak a székről. Természetesen ezzel magukra vonták az egész kávézó figyelmét. Ezek után biztosan kitiltják mindhármukat innen. Sőt, talán az egész környékről.

Mindenesetre legalább ők jól érezték magukat és boldogan tértek haza. Timothy a második emeletre, Rachel az emeltes házukba, a szőke lány pedig a a családi házukba.

 Mondanom sem kell, hogy én vagyok a szőke lány, a másik két ember pedig a legjobb barátom, akikért tűzbe tenném a kezemet. Szeretlek titeket, srácok! <3

VÉGE

Pipi-papa

Reggel 6 óra. Nagyapa kinyitja a szemét, felkel, felöltözik, majd beágyaz. Szerencséje van, mert éppen kitört a nyári szünet, így nem kell felkeltenie a többnyire délig alvó unokáját, akit amúgy minden reggel Ő indít el az iskolába. De hiába ez a „luxus”, nagypapa révén nem tud sokáig aludni, ezért korán felkel. Megeszi a reggelijét, majd lemegy az anyósához, az unokája dédi mamájához. Beadja neki a gyógyszereket, ha kell masszőrt játszik, segít neki alkalomadtán megmosdani, vagy éppen felkelni, hogy elvégezhesse a dolgát. Nagyon gyakran előfordul, hogy tűrnie kell az idős asszony beszólásait, hiszen szegényen már az agy érelmeszesedés tünetei mutatkoznak, így néha olyan dolgokat tesz, vagy mond, amit elfelejt, vagy éppen rendkívül sértő. Rengeteget panaszkodik, így sajnos nem lehet tudni, hogy mikor van igazán baja és mikor színészkedik csak egy kicsit, több figyelemért.

Miután nagypapa elvégzett mindennel, ismét hazamegy. Apropó, azt még nem is említettem, hogy a papának külön háza van a nagy mellett, amit csak Kisháznak szoktunk nevezni. Van egy kicsi szobája, konyhája, spájza, és egy apró kis helyisége, ahol van a cserépkályhája, noha már nála is be lett vezetve a központi fűtés. Olyan igazi kis papás lakás. Rendezett és tiszta. És sajnos már nincs kivel megosztania, mert a felesége nagyon régen meghalt, még amikor a két, immáron felnőtt fia kiskorú volt. Természetesen, ha itthon tartózkodott, a legtöbb idejét az udvaron töltötte, vagy éppen a Nagyházban, ahol a fia lakott a feleségével és a lányával.

Miután hazatért a dédi mamától, besétált a Nagyházba és megnézte az unokáját. Ő általában még ilyenkor is aludni szokott. 10 óra fél 11 környékén megtízóraizott, majd folytatta a kinti munkáit vagy éppen elkezdte őket. Általában azonban a hegyre szokott kimenni, ahol a szőlőjét gondozta.

Dél körül szokott hazaérni, arra általában már az unokája is felkelt. Együtt megebédeltek, miközben a nagypapa megnézte a déli híradót, majd vagy visszament a hegyre, vagy az udvaron serénykedett. Csak estefelé szokott bejönni, hogy meguzsonnázzon, majd visszament az anyósához. Néha az unokája is vele tartott, ekkor, amíg ő a dédi gondjait-bajait intézte, rejtvényt fejtett, vagy olvasott. Este fél 10 körül szokott hazajönni. Ekkor még evett egy kevés vacsorát, majd visszavonult a kis „kuckójába”.

Természetesen, mint minden öreg, neki is számtalan betegsége van, csak ő ezt nem mutatja ki. Naponta több kilométert is biciklizik, így tartva fitten magát. El tudom képzelni, hogy nagyobb problémái vannak, mint a dédinek, hiszen a papa is számtalan gyógyszert szed, általában reggel és este, alkalomadtán, délben.

Így telnek a napjai, néha orvoshoz megy, vagy gyógyszertárba a gyógyszereiért. Annyi hibája van csupán, hogy túl rendmániás, így néha lehordja a menyét, de alapvetően jó kapcsolatot ápol vele. Persze melyik családban tökéletes minden? Na, ugye!

Ez mind szép és jó, csak sajnos van egy nagy gond, amit már nem is egyszer említettem meg. A dédi mama. Tudom, csúnya dolog őt így nevezni, de sajnos a papa miatta nagyon gyakran ingerült, kimerült és rossz látni, ahogyan töri magát miatta. Holott gyakran csak a mama hülyesége az egész. Persze akkor ideges a leginkább, amikor történik valami a mamával, vagy nem akar enni. Mert ugye gyomorfekély úr és makacsság úr is rendszeres látogatója a mamának. Na meg a papa, akinek végig kell kínlódnia ezeket a napokat, már évek óta. Nem tudom, hogy meddig bírja még, de félek, hogy ha valami komolyabb történik a mamáával, akkor összeroppan és kikészül… Remélem, hogy nem így lesz! Nagyon remélem..!

VÉGE

Nagyapa

Nagyapa meghalt. Ennek már több mint 3 éve. A nagymamám nagyon maga alatt volt az első évben, aztán fokozatosan nyugodott le. Mindenki kezdte magát összeszedni a családban, csak egy bökkenő volt: A fia és a családja nem akart vele szóba állni. Amikor nagyapa meghalt, akkor a fiúcska valamit nagyon félreértett, így édesanyját okolta az apja haláláért. A zárójelentésen az állt, hogy a nagyapa kiszáradt, persze ez csak a végén történt meg, azt nem említették meg, hogy a nagyapának az alkoholtól és a dohányzástól májzsugorodása lett és megállt a szíve dialízis közben.

A nagymama már számtalanszor próbálkozott, mindig írt SMS-t vagy képeslapot a családnak születésnapra, névnapra, ballagásra, házassági évfordulóra. Néha válaszoltak neki, néha nem. Ahogy telt az idő, a nagymama mindig egyre csak azt hajtogatta, hogy nem érdekli őt a fia és az unokái, csináljanak, amit akarnak, de a lánya és én, a másik unokája, mindig tudtuk, hogy igenis érdekli és nagyon bántja a dolog, különben nem beszélne róla ennyit.

Egyik nap, amikor sétáltam vele, összetalálkoztunk a fiával:

-       Hello! – köszönt, majd továbbment. Hát… legalább köszönt. De vajon akkor is köszönt volna, ha nem vagyok a mama mellett?

A következő esetet az egyik barátom mesélte el, aki együtt karácsonyozott a családdal:

Karácsony napján, december 25-én áthívták magukhoz, hogy ünnepeljen velük. Szegénynek az egyetlen kutyáján kívül nincs senkije és mivel nagyon szerették, így természetesnek tartották, hogy velük legyen. Éppen a ház felé tartott, már majdnem odaért a kapuhoz, amikor megpillantott egy nénit. Amint közelebb ért hozzá, azonnal felismerte. A család kiutált nagyija volt. Teljesen el volt sápadva, csorgott róla a veríték, szapora volt a légzése.

-       Elza néni, jól érzi magát? – kérdezte a barát.

-       Köszönöm, fiam, megvagyok. Csak kicsit elfáradtam.

Ekkor jött ki a kapun a ház úrnője:

-       Szia, Ede! Örülök, hogy ideértél, fáradj beljebb!

-       Lujza, Elza néni nem érzi jól magát, mi lenne, ha bejönne ő is?

-       Hát… - nyújtotta el a szót. – Legyen.

Olyan sok idő után, végre újra láthatta az unokáit. Már nagyon szépen felcseperedtek, a legidősebb unokája már majdnem 18 éves volt. Ahogy körbenézett a társaságon, könnybe lábadt a szeme. Ott ült az asztalnál a fia, a három gyönyörű fiú unokája és a menye szülei.

-       Mit állsz ott? – mordult rá a menye édesanyja.

-       Mami, üljél le! – mondta Lujza.

Így Elza mami leült. Pár perccel később Lujza hozott neki is egy terítéket. Kezdődhetett a karácsonyi ebéd. Mindenki mert magának köretet, majd a húsokra került a sor. Nagyi éppen az egyik rántott húsért nyúlt a villájával, amikor a másik mama elvette előle, kettévágta és rádobta a mamám tányérjára.

-       Nesze! Neked ennyi is elég!

Ezzel nagyon megbántotta szegény mamát. A társaság újra lecsendesedett. Egy kívülálló egy szép, békés, szeretetteljes, karácsonyi ebédet látott volna, ami persze nem igaz. És mama nagyon is érezte, hogy nincs itt a helye. Egyszer csak újra megszólalt Lujza édesanyja:

-       Miért nem dolgozol? Még fiatal vagy! Persze, lustulni könnyebb! – morgott.

Ez újabb tőrt szúrt nagymama amúgy is vérző szívébe. Elhatározta, hogy amint elvégzett, odaadja az ajándékot a családnak és haza megy. Miután végeztek a desszerttel is, belenyúlt a táskájába az ajándékokért, ám hirtelen megállt a keze, a másik kezével a szívéhez kapott és lefordult a székről. Szívrohamot kapott.

-       Anya! – kiabálta a fia. Ha ezt nem a barátom mondja, nem is hiszem el. A nagybátyám soha nem szokta a mamám Anyának hívni, mindig csak a leánykori nevén beszélt róla. Ám most valami megváltozott. Az édesanyja a padlón hevert, elgyengülve. – Hívja valaki a mentőt! – ordította kétségbeesetten.

-       Ne, fiam, várj! Engem már nem lehet megmenteni, meg fogok halni. A táskámban megtaláljátok a karácsonyi ajándékokat. Szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon szeretlek titeket és mindig is szerettelek.

-       Anya, annyira sajnálom az egészet.

-       Semmi baj fiam, mindenki hibázik, de tudni kell megbocsájtani – mondta, majd lehunyta a szemét.

-       Anya!

-       Boldog Karácsonyt! – mondta, majd nem mozdult többé.

Szóval így halt meg a nagymama, nagyapa után nem sokkal. A barátom szerint azért jött el a családhoz, hogy átadhassa nekik az ajándékot, reménykedett benne, hogy legalább karácsony napján beengedik. Persze erre talán még ő sem számított. Vagy mégis? Mindenesetre most már nincsen nagymamám. Itt állok a temetőben és sírok a koporsó előtt a fiával és a lányával, anyával. Talán nagymama boldogan halt meg, hiszen megbocsájtott neki a fia. Mindenesetre, nagymama most már egy jobb helyen van. A Mennyországban, Jézus mellett.

VÉGE

Köszöntő

Sziasztok!

Ezen a blogon a kitalált történeimet olvashatjátok. Remélem, tetszeni fognak nektek! :) Jó szórakozást mindenkinek! :) Vélemények jöhetnek, persze csak moderálva!!!

Tavaszi tulipán :)

Az álarcosbál

Zeusz94: Szia, rejtélyes Álarcos lány! Milyen napod volt? 

Álarcos lány95: Csak a szokásos. Idegbeteg diri, idióta osztálytársak. Neked?

Zeusz94: Próba érettségi.

Álarcos lány95: Nem lennék a helyedben. Biztos nehéz heteid lehetnek.

Zeusz94: Igen, elég nehezek. De már alig várom az álarcos bált! Te jössz?

Álarcos lány95: Nem hiszem.

Zeusz94: Gyere! Szeretnélek személyesen is megismerni. Lehetnél a partnerem.

Álarcos lány95: Hát... Rendben. J

Zeusz95: Találkozzunk a bejáratnál este 10-kor! Már alig várom!

Álarcos lány95: Rendben. Most mennem kell. Jó éjszakát, Zeusz!

Zeusz95: Jó éjt, Álarcos lány! ;)

Ashley kinyomta a számítógépét, majd lefeküdt aludni. Már hónapok óta levelezett a rejtélyes Zeusz94 nevű felhasználóval, és azt is tudta, hogy egy iskolába járnak, de hogy kit takar a rejtélyes álnév, arról fogalma sem volt. És végre találkozni fog vele! Már alig várta a szombati álarcosbált. Csakhogy még sem ruhája sem cipője nem volt hozzá. 5 napja volt, hogy megtalálja mind ezeket. És éppen báli szezon volt. Igyekeznie kell, ha még szeretne normális ruhát venni magának.

Másnap nagy izgalommal kelt fel. Mára tervezte a nagy bevásárlást, így korán reggel küldött egy SMS-t a legjobb barátnőjének, hogy tartson vele.

Amint belépett az iskola épületébe ledermedt. A szekrényeknél ott állt az iskola leghelyesebb és legmenőbb végzős sráca, Noah. Elsős kora óta bele volt esve, persze sosem említette neki, hiszen Ő csak egy stréber könyvmoly, akit az ilyen típusú srácok észre sem vesznek. Amint elment mellette, a fiú végigjártatta rajta a tekintetét, majd visszafordult a haverjaihoz. A lánynak persze ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy fülig elpiruljon. Zavartan ment be az első órájára.

 Persze a tanár már megint zabos volt és az osztályon vezette le a feszültséget. Röpdolgozatot íratott az amerikai polgárháborúból. Persze ez már senkinek nem jelentett problémát, mert minden egyes alkalommal ebből írtak. Még az is megtanulta, aki soha nem szokott az órákra készülni.

Délután háromkor indult el magának ruhát nézni. A legjobb barátnője, Mary is vele ment és tanácsokkal látta el. Rögtön az első üzletben kiszúrt egy gyönyörű ruhát, ami teljesen illett a személyiségéhez és tökéletesen állt rajta.

-       Biztos vagy benne, hogy ez lesz az igazi? Tudod, hogy nem szabad rögtön az első ruhánál leragadni!

-       Tudom. De Mary, ez nem egy esküvő lesz, csak egy bál!

-       Ahol találkozol a rejtélyes levelező partnereddel. Le kell nyűgöznöd!

-       Jó, akkor nézzünk másik ruhákat is és maximum visszajövünk!

Így történt, hogy a két lány még vagy 10 üzletben járt, de nem találtak az első ruhához foghatót. Visszamentek az első boltba, de akkor már késő volt. A szép ruhát megvette valaki más. Ashley szomorúan sétált haza a barátnőjével. Még cipőt sem tudott venni.

Így telt el ez a pár nap. Még vagy 40 üzletben jártak, de sehol sem találtak olyan szép ruhát, mint amit Ashley először felpróbált. Miután pénteken kiléptek az utolsó üzletből, felsóhajtott:

-       Lemondom a találkozót.

-       Azt nem teheted! A srác totál odavan érted. Találkoznod kell vele!

-       És mégis mit vegyek fel? Megmondanád?

-       Majd kitalálok valamit. Várj! Van egy osztálytársam, akinek pont akkora a mérete, mint neked. És fantasztikus báli ruhái vannak. Biztos nagyon szívesen segít majd neked.

-       Hát jó, de ez már tényleg az utolsó esély! Különben nem megyek el!

-       Hidd el, találunk neked valamit!

Mary osztálytársnője csak másnap, vagyis szombat délelőtt ért rá. Éljen az utolsó pillanat varázsa! Ez csak balul sülhet el!

Másnap délelőtt átmentek Mary osztálytársához, akinek valóban számos, csodálatos estélyi ruhája volt. Csakhogy hiába volt jó az összes Ashley-re, nem illett hozzá egyik sem. Innentől kezdve veszett el az összes reménye. Csak arra vágyott, hogy hazamehessen, lemondhassa a találkát, átöltözhessen pizsamába és jégkrém majszolás közben nézhesse a kedvenc, romantikus filmjét.

Már éppen írni akart Zeusznak, hogy lemondja a „randit”, amikor kopogtak a szobája ajtaján.

-       Gyere be! – kiabált ki.

-       Szia! – Mary lépett be az ajtón, kezében egy nagy ruhás zsákkal és egy cipős dobozzal. – Te meg mit művelsz?

-       Írok Zeusznak, hogy mégsem megyek a bálba.

-       Azt már nem! Hoztam neked valamit. Csak most jutott az eszembe, de szerencsére még pont időben.

Lehúzta a zsák cipzárját, amiben egy gyönyörű báli ruha lógott. Ashley felpróbálta és tökéletesen illett rá. Ahogyan a cipők is.

-       Mary! Ezt meg honnan szerezted?

-       Végig a szekrényemben volt. Rám kicsi és gondoltam, hogy neked biztosan tökéletes lenne.

-       Imádlak! – ugrott barátnője nyakába. – Megmentetted az estémet!

-       Nos, az ágyból eszem a dobozos jégkrémet, miközben nézem a kedvenc filmemet-nél biztosan sokkal jobb lesz a bál.

-       Igen – nevetett Ashley. – Biztosan.

Az édesapja vitte el a bálba. Nem mentek el az iskoláig, csak az utca elejéig, hogy ne lássák, hogy az apjával érkezett. Más a barátjával jön vagy a testvérével. Na, nem mintha Ashley-t ez zavarta volna, de az apukája ragaszkodott hozzá. Jó fej, nem igaz?

Pontban 10-kor már ott várakozott a bejáratnál. Csak hogy volt egy kis bökkenő. Egy csokorra való fiú álldogált ott. Ebből aztán meg tudja állapítani, hogy ki a rejtélyes chat lovagja...

-       Álarcos lány? – hallott meg maga mögül egy hangot. Megfordult. Egy fekete álarcos srác állt mögötte.

-       Zeusz? – kérdezte.

-       Igen, az vagyok. Hű, gyönyörű vagy. Sajnálom, de nem tudom, hogy ki vagy.

-       Semmi gond, én sem ismertelek fel téged.

Bementek az épületbe. Már nagyban szólt a zene, mindenki a táncparketten táncolt, vagy az asztaloknál ücsörgött.

-       Táncolunk?

-       Csak ha kötöttél életbiztosítást. Elég balesetveszélyes tudok lenni.

-       Vállalom a kockázatot – mosolygott. A lány korábban már látta valahol ezt a mosolyt. Nagyot nyelt, amikor eszébe jutott, hogy Noah-nak van ilyen mosolya. Na persze, Noah! Meg a törpök is léteznek…

Az iskolának volt egy gyönyörű parkja, szökőkúttal, virágokkal, éjjelente pedig ki volt világítva. Persze csak ha bált tartottak, vagy bulikat. Ashley Zeuszba karolva sétált ki oda, majd leült a padra, Zeusz pedig mellé.

-       Már több hónapja ismerlek, mégsem tudom, hogy ki vagy. Kérlek, vedd le a maszkodat! – kérte Zeusz.

-       Biztos vagy benne? Nem vagyok egy álomlány.

-       Sosem buktam az álomlányokra.

-       Rendben, de először te!

-       Oké.

Zeusz óvatosan lehúzta az arcáról a maszkot, hogy ne menjen tönkre a haja.

-       Noah? – döbbent meg a lány. – Nem! Ez nem lehet!

-       Most te jössz!

-       Nem lehet

-       Megígérted.

-       De te Noah vagy, én meg csak egy…

-       Te csak egy mi? Álarcos lány már jól ismerlek. Nem számít, hogy hogyan nézel ki, tudom, hogy egy édes, kedves, aranyos, tiszta szívű lány vagy. Ez sokkal fontosabb, mint a külső! – fogta meg a lány kezét.

-       Hát, jó. Megígéred, hogy nem fogsz elfutni?

-       Meg.

Ashley óvatosan kibontotta az álarca kötőjét, majd levette a szeméről.

-       Ashley? Te jó ég! – Noah arca felderült, a szemei csillogtak. – Sose hittem volna, hogy te vagy az!

-       Nos, én sem gondoltam volna, hogy te vagy Zeusz.

-       Amióta csak megláttalak, azóta nagyon tetszel. De nem mertem sosem odamenni hozzád, mert attól féltem, hogy lepattintanál.

-       Az iskola legdögösebb pasiját? Most ugye viccelsz? – mosolyodtam el.

-       Féltem, hogy felszínesnek tartasz.

-       Sosem tartottalak felszínesnek. Legalábbis reméltem, hogy nem vagy az. Ezek után meg pláne nem gondollak annak. Gondolom, nekem nem kell megmagyaráznom, hogy miért nem szólítottalak meg egyszer sem...

-       Nem, azt hiszem, nem – nevetett. – Viszont vissza kellene mennünk. Nemsokára megválasztják a bálkirályt és a bálkirálynőt.

-       Igaz, nem kellene feltartanom a leendő bálkirályt!

Noah-t választották bálkirálynak, a bálkirálynő pedig Amanda Prince lett, aki a legnépszerűbb lány a Gimnáziumban. Persze Noah figyelemre sem méltatta. Amint megkapta a koronát, visszament Ashley-hez. Egy lassú szám szólt a hangszórókból, arra kezdtek el táncolni.

-       Nem kellene visszamenned a bálkirálynődhöz? – kérdezte suttogva.

-       Számomra Te vagy a bálkirálynő, szívem királynője! – mosolyodott el, majd megcsókolta a lányt. – Szeretlek! – suttogta.

-       Én is szeretlek! – válaszolta a lány.

VÉGE