Sötétség borult az égre,
amikor elmentél. Leszakadt az ég, ömlött az eső, dörgött, villámlott. A szél
erősen fújt, kicsavarta a fák gyökerét, megbontotta a házak tetejét, lefújta az
emberek fejéről kalapjukat, a kezükből pedig kicsavarta esernyőiket. És ennek
már több mint 4 éve és én még mindig gyászolok… Hullik a könnyem, melyből az
eső fakad, háborog a lelkem, mely a szelet táplálja. Persze néha azért kisüt a
nap, amikor jobb a kedvem, de ez soha sem eredményez szivárványt.
-
Szomorú
Fűz, miért szomorkodsz még mindig? – kérdezte a Tölgy.
-
Hiányzik a
kedvesem…
-
De ezt
akkor sem teheted az emberekkel..
-
Nem én
tehetek róla, hogy az időjárás hozzám idomul... Én különben is szeretem az esőt…
-
Tudom,
tudom, de az emberek. Gondolj rájuk is…
-
Csak rájuk
gondolok…
-
Akkor
kérlek, enyhítsd a szelet és állíts el az esőt! – kérlelte.
A szél fújása enyhült,
az eső elállt, a nap sugarai kandikáltak ki a fekete felhők mögül, de áttörni
nem tudták. De legalább az emberek nem szenvedtek. Csak Szomorú Fűz, aki
elvesztette kedvesét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése